Because every runner is different.: 12 majomság

...avagy maraton a 21. században.

Szóval COVID meg minden, de szerencsére a Stockholm Maraton szervezői előálltak az ötletttel, hogy fusson mindenki a saját pályáján egy GPS-es app segítségével. Az eredmény hivatalos és hiteles, lesz érem és póló is.

Egy bő 3 és feles kört néztem ki magamnak nem messze a nemzeti parkban. A legfontosabb szempont a könnyű terep és jó talaj voltak. Igaz, a salak nem a legyorsabb, de azért nem is olyan vészes, az előjelek amúgy sem ígértek PB-t, inkább egy jó élményre vágytam, és egyébként sem voltam túl magabiztos az elmúlt hetek rémálma után örültem hogy egyáltalán el tudok indulni.

Kinéztem előre a legfelhősebb időszakot a hétvégén, így szombaton hajnali kelés és gyönyörködés a verőfényes napsütésben. Az időjárás appot azóta töröltem a telefonomról.

A 16-19 fok még akár el is ment volna, de a pályámon alig volt árnyék, így egy újabb aggodalom tetézte a korábbiakat. Kicipeltük a cuccot, kipakoltunk egy padra egy tehén mellé, és már 9 előtt pár perccel úton is voltam.

Az első 200 méteren kiderült, hogy a hivatalos app használhatatlan, nem ír ki semmit, látszólag még az időt sem képes normálisan mutatni, pedig az nem egy rocket science. Azért a becsület kedvéért beraktam a telefonom a külön erre az alkalomra vásárolt tokba, és cipeltem. Gondoltam majd támaszkodom az órámra, legalábbis amíg bírja az elem és nem áll át csökkentett üzemmódba. Persze azt is figyelembe kellett vennem hogy pontatlanul mér, és a tapasztalat szerint úgy 1%-ot rá kell tegyek hogy meglegyen a táv. Futottam, és örültem hogy ilyen sok remek eszköz segít nekem.

Lassan kezdtem, a nap még lapos volt, néhol még akadt némi árnyék az első pár körben, és kellemes hűvös volt, kicsit fáztam is. Mindennek köszönhetően sikerült alacsony pulzussal, óvatosan haladni. A metális állapotom váratlanul kedvezett a versenynek, teljesen üres fejjel, nyugodtan és befele figyelve róttam a köröket. Nagyszerű segítőmnek köszönhetően ideális frissítés várt rám 3 és fél km-enként, nem voltam se éhes se szomjas, mindig tudtam tolni amit kellett.

Gyönyörű helyen futottam, de csak halványan érzékeltem a külvilágot. Kisebb buckák voltak csak a kora őszi réteken, fantasztikus színek, csodás hűvös szokásos stockholmi széllel. A meleg meg a nap miatt aggódtam, de szerencsére kisebb felhők kezdtek megjelenni, és talán az idő felében kezdték takarni a napot, ez nagyon sokat számított. Már az elejétől kezdve sok futót láttam, legalább 20-30 maratonistát is, ami még a verseny élményt is megadta, nekem most pont elég volt ennyi, örültem hogy nem kell tömegben futnom.

Biztató sebességgel, gazdaságosan haladtam, és még a 4 órás álom idővel is kacérkodtam. Féltávnál 1.58-at mértem. A 7. kör emlékszem kicsit nehéz volt lelkileg, kicsit megijedtem, de utána még két kört sikerült lassulás nélkül megtenni nagyobb szenvedés nélkül. Még ekkor sem mertem örülni, a közelmúltban megtapasztalt hirtelen összeomlások enyhén szólva megtépázták az önbizalmam.

34-nél az órám takarékosra váltott, és pont a leglényegesebb szakaszon elvesztettem a visszajelzést a tempómról. Ekkor még 5.40-en belüli ezreket mértem, és volt még 1-2 perc előnyöm a 4 órához. De fáradtam. Nem az izmok, hanem az egész extrém terhelés kezdett sok lenni, és azt éreztem, hogy a tempómat csak egyre magasabb pulzussal tudom/tudnám tartani, és alulról karistolom a rosszullét küszöbét. Nem akartam kockáztatni, és nem feszítettem a húrt, még háromnegyed óra várt rám legalább, szerettem volna összeomlás nélkül átvészelni. Ha közben figyelemmel tudtam volna kísérni a tempómat legalább az egyik csúcstechnikás okos eszközömön, lehet hogy megpróbálom még megmenteni a 4 órát, így csak reménykedtem, hátha elég lesz. Így utólag látszik, hogy a 10-11-ik körben összeszedett plusz egy-másfél percen ment el a dolog.

Cserébe viszont a szokásos fájdalmakon, várható küzdelmen, görcsökön kívül nem kellett mással harcolnom, összeszorított foggal mentem előre. Az utolsó kör már saccolásom alapján rövidebb is volt, kinéztem pár körrel előbb, hogy körülbelöl hol kell megállnom majd.

Az utolsó körben aztán nem csak frissítést kaptam, hanem kíséretet és biztatást és új tempót is. Új életre keltem, már tudtam hogy meglesz, és sikerült gyorsítani is, a közös futás felpörgetett, és valahogy az utolsó erőmorzsákat is jobbat tudtam kipréselni 5.50-en belüli ezrekkel. Mindent kiadtam magamból, emlékezetes nagyszerű érzés volt a vége, bár eléggé fájt.

A "célban" aztán plusz öröm is ért: a hivatalos app végül is csak rögzítette az egészet. Szerencsére jól becsültem meg a távot, a hivatalos mérés alig 1 perccel korábban állt meg, mint a becslésem. Az bebaszott volna, ha ott állok percek óta lihegve és összecsukló lábakkal, majd konstatálom hogy a hivatalos versenyemből van még 200 méter... Mázlim volt. Így csak az a vicces kép marad meg, hogy szédelegve, káprázó szemekkel hajtok mint az állat, küzdök mint egy fasz az utolsó métereken, de a hivatalos mérés már rég megállt, úgyhogy tök értelmetlenül harcolok, mint Fidesz az EU ellen.

Nagyszerű élményként marad meg a 25. Igaz, a 4 óra nem lett meg, de egy pillanatig sem volt rossz érzésem emiatt. A technika sem segített, de az az igazság, ha 34 után még megpróbáltam volna jobban tolni, lehet hogy rosszat tettem volna, és végül később értem volna be. A szervezetem ma ennyit engedett, még ha az izmok talán jobban is bírták volna. Ennél jobbat nem nagyon tudtam volna kihozni magamból, minden rutinom benne volt, és a technikán kívül rengeteg segítséget, támogatást kaptam, ideális körülmények között versenyezhettem több mint egy év eltelte után. Köszönöm. Ha meg nagyon gyorsan akartam volna menni, nem salakon nyomom, az önmagában percekkel lassít.

1.59-es első fele után 2.02-t menni a másodikon azt asszem vállalom 😀.

Nem panaszkodom.