Ennyit kaptam a kurva istentől. Aludtam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem rettegve hunytam be a szemem minden éjjel, várva hogy pár másodperc múlva jön az áramütés szerű ébredés. Vagy hogy nem bőgtem el magam a megkönnyebbüléstől minden reggel, hogy átvészeltem az éjszakát.
A baj az, hogy a két hét alatt kialakult valami ostoba és nevetséges reményféle. Hogy megszabadulhatok esetleg ettől a szörnyűségtől, és megpróbálhatom elkezdeni rendbe tenni rommá lett életem és egészségem.
De nem.
Nincs remény.
Nem lesz ez már jobb. Az életem hátralevő részét így kell eltöltenem. Rettegve, szenvedve, képtelenül arra, hogy a jó dolgokat akár csak egy kicsit is élvezhessem. Marad a borzalom, a lehetetlen küzdelmek minden egyes nap tönkrement, ellnségemmé vált testemmel, idegrendszeremmel, használhatatlan, ködös agyammal, szorongva, kommunikációképtelenül, magatehetetlenül várva az igazi rémségeket, ami éjszakánként pihenés helyett vár rám.
Ez az én kis életem, Ennyi maradt.
Egy ilyen éjszakához képest kimerülten, szerotonin nélkül tolni egy háromórás futást már nem kihívás. Nem ez az igazi küzdelem,
SZÁMLÁLÓ 34401km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése