Bár azt hiszem legkevésbé a sok ember hiányzik az életemből, ha valami hülyeség történik a városban, szarul érezném magam ha nem lennék ott. Ha Stockholm Halvmaraton, akkor nem maradhatok otthon.
Rettenetesen rosszul rendezett verseny. Sorok, tömeg mindenhol, összenyomorítva egy szűk területen. Ráadásul már a rajt előtt szarrá áztunk, a menedéket keresők és az utcán öltözők (nincs öltözősátor) pokoli egyveleget alkotnak.
Igyekeztem kimaradni amiből csak lehetett, és valahogy elkerülni a pánikot. Valahogy elintéztem mindent amit ilyenkor kell, leszámítva a ragtapaszokat a mellbimbóra, azt elfelejtettem.
Az órámat is elfelejtettem. Sebaj, úgyse akarok rekordokat dönteni.
Igyekeztem belőni egy olyan tempót, amitől nem leszek rosszul, de azért ki is hajtom magam. Elég jól sikerült, igazából nem volt gond. Feszegettem a határokat, amikor viszont azt éreztem hogy túl sok, még időben igyekeztem visszavenni.
Belül vigyorogva hagytam el azt a kultikus helyet, ahol 4 évvel ezelőtt orbitálisan nagyot tanyáltam egy nejlonzacskóban. Most nem volt zacskó.
Az eső és a hűvös igazán csodás volt. Mikor elállt, és esetleg a szél is, rögtön nehezebben ment, aztán amikor jött a víz meg a hűvös megint, akkor erőre kaptam.
15 körül éreztem komolyabban hogy ez így nem fog menni, egy kicsit visszább kell vegyek. Féltem hogy túltoltam, de végül sikerült összerakni magam a 17-19-ig tartó uccsó nagy emelkedőre.
Már kezdtem elégedett lenni magammal, órám ugyan nem volt de a Slussen-i óra alapján próbáltam számolgatni hogy akár meg is lehet 1.50-en belül. Ekkor történt a baj. Frissítettem még egyet - mi a fenének, nem tudom, de ekkor már nem volt nagyon tiszta a tudatom, csak mentem előre -, ez jól kizökkentett, a pulzus is felszaladt, és ezek szerint a mozgásom is széteshetett, mert irgalmatlan fájdalom hasított a bal vádlimba. A lábam alig tartott meg, én meg kétségbeesetten sántikálva próbáltam megállapítani, hogy mi a fasz. Nem törés, OK. Nem görcs. Nem szakadt el mert tudom mozgatni. Az achillesem fájt mint az istennyila. Ez bedurrant, nincs mese. Pedig próbáltam nyújtogatni verseny előtt. Igazából éreztem futás közben is már, hogy van ott valami.
Másfél km volt hátra, és meglehet az 1.50... Összeszorítottam a fogam, és mentem. Megpróbáltam nem sántítani. Kurvára nem sikerült. Rettenetesen sántítottam, alig bírtam rálépni. Bassza meg, akkor is megcsinálom.
Nem lehettem szép látvány, valahogy fogcsikorgatva araszoltam előre, csakazért is. Fájdalomtůrésem magas, de ez sok volt nekem is. Kurvára fájt.
Végeláthatatlan utolsó km, aztán csak besántikáltam a célba. Órám nem lévén csak sejtettem hogy 1.50-en belül, de a siker ízét elvette, hogy nem bírtam ráállni a bal lábamra.
Egy újabb közelharc után megszereztem a verseny előtt már átázott ruháimat, és egy autó mögött legalább felül átöltöztem, és hazasántikáltam.
Nos, ennyit nem ért meg a dolog. Remélem pár nap alatt kikúrálom, különben lőttek az őszi terveimnek.
SZÁMLÁLÓ 35302 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése