Huhh, ez kegyetlen harc volt.
Időben sikerült odaérni, stresszmentes öltözés, bambulás. A bemelegítést nem vittem túlzásba, egy kis vádlinyújtás bőven elég.
Csodálatos idő, kívánni se lehetne szebbet: 14 fok, felhő, kis hűsítő szél. Aggódtam is, hogy mi lesz most, hogy nem tudom az időjárásra kenni, ha baj van.
Sikerült rögtön az eleján ráállni arra a tempóra amit kitaláltam magamnak. Nem óvatoskodtam, hanem a best scenario forgatókönyvet vettem elő, ezzel az 5.30 körüli tempóval végig tudok menni az edzések alapján, ha nem történik semmi. Nyilván történt.
Egyértelműen a 4 óra volt a cél. Gyógyszerek ide vagy oda, nem vagyok rossz formában, futottam 30-akat bőven, volt hogy jól is ment. Rengeteg kilométer van a lábamban, ennél többet nem lehet tenni.
Kicsit gyorsabban mentem mint a híres 5.41-es tempó, hogy ha valami gond van, tudjak még lassulni belőle pár percet. Ez jó ötletnek bizonyult. Arra vigyáztam, hogy ne erőlködjek, ha könnyedén tudom tartani akkor szuper, ha nem akkor még idejében eleresztem.
Jól ment, és élveztem a versenyt. Míg a múltkori félmaratonból alig érzékeltem valamit, most nem zavart annyira a tömeg, bár tény hogy figyelni kellett hova lépek, a frissítőállomásokon meg folyt a harc a poharakért. De jól viseltem, nem volt gond. Külön erőt adott a 2 évvel ezelőtti balul sikerült verseny, még élénken élt emlékezetemben, hogy akkor hol és hogyan borultam meg, most meg semmi probléma. Frissítgettem, nem néztem az órát, csak 5 km-enként láttam hogy rendben van a dolog, nézelődtem. Furcsa is volt a sok inger meg látvány, azon kaptam magam hogy nem a lábam elé nézek mint szoktam, hanem felvetett fejjel futok, amitől igen hamar be is állt a nyakam.
25-ig tök oké, úgy 27-nél jutott először eszembe egy kietlenebb helyen, hogy bizony még van bőven hátra. Elhessegettem a gondolatot, meg azt is, hogy talán már nem olyan könnyedén tartom a tempót mint korábban. Nem ragaszkodtam hozzá nagyon, pláne amikor másodszor is megmásztuk Södermalm-ot a 30-adikban. Engedtem magam lassulni kicsit, de így se esett jól. Aztán a hangos és büdös alagút, és még két hosszú és kemény emelkedő, akkor megroggyantam. Addig féltve őrzött kis pulzuskám felszökkent, és úgy is maradt. A Västerbron-on felfelé már tudtam hogy gáz van, a 33-ikban vagyok, van még majd 9, és egy kilométer alatt elvesztettem a kontrollt a szervezetem felett. Nem tudom mi ez, az agyam már nem tudja kezelni a stresszt, és jön ilyenkor egy szélsőséges reakció. Az a minimum, hogy az addigi egyenletes tempónak annyi, abban az állapotban az is lehetetlen feladatnak tűnt, hogy elérjek a célig. Próbáltam persze nem teljesen szétesni, és egy hajszállal a teljes rosszullét alatt nyomni tovább, de az addigi haladós tempóhoz képest szánalmas vánszorgásnak tűnt amit csinálok, és persze mentek is el mellettem az emberek. Sok mindenhez van kedvem ilyenkor, de a futás nincs köztük.
Teljesen rácsavarodtam a harcra, igazi zombivá váltam, és csak annyira maradt erőm, hogy vánszorogjak előre, egyik láb a másik után, Ilyenkor nem számít az idő, tulajdonképpen semmi sem, csak egyetlen gondolat marad, hogy előrefelé kell mennem, mert csak úgy hagyhatom abba ezt a szart. Jönnek a rossz gondolatok is ilyenkor szépen: most dől össze az, amit 3 óráig építettem fel.
39-nél elment mellettem a 4 órás iramfutó a kis csapatával. Ez annyira nem érintett jól. Még sokáig láttam a kis zászlóját: igen, ott megy a 4 óra... Ekkorra viszont valami összeállt, a lassú tempóval fogcsikorgatva tudtam haladni, de ha picit is gyorsítani próbáltam, már ugráltak is a karikák a szemem előtt. Próbáltam a kudarc gondolatát is hessegetni, ennyi problémával nem sokan vannak itt a mezőnyben, törés, covid után, satöbbi. Szép dolog ez, és még így is sokkal jobban megy mint 2 éve. Persze közben a dolog élvezeti értékéből további pontokat vont le, hogy a derekam nyilallni kezdett, reméltem nem itt csap belém a gerincsérv megint; a lovaglóizmom úgy 10 lépésenként kicsit görcsbe rándult aztán szerencsére mindig elengedett, és egyéb dolgok, amik egy maraton végén történni szoktak.
40-nél megláttam az órát. Nem tudtam pontosan, mikor rajtoltam, de úgy számoltam olyan másfél percet kell levonni a bruttó időből. Jesus. Az azt jelenti, hogy 13 percem van, hogy megtegyem a 2195 hátralévő métert. Két hatperces km meg a ráadás, nem túnik nehéznek, de abban az állapotban... Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán még van esélyem megcsípni a 4 órát, azt hittem sokkal többet lassultam, de akkor és ott nem tűnt reálisnak hogy sikerül. Szép volna azt mondani, hogy összeszorítottam a fogam, és hajtottam, de sajnos ez nem egy ilyen állapot. A pulzus mondja meg, hogy mennyivel mehetsz, és én sokkal lassabbnak éreztem magam a 6 perces tempónál. Mindegy, nem érdekes. A 4.01 is nagyon szép, volt már ilyen.
Aztán befutottam a gyönyörű műemlék olimpiai stadionba, és a kanyarban megláttam a célban az órát. 4 óra 1 percet mutatott. De ez bruttó idő. Basszus, fél percem még van... Valami botladozó hajrá jött ki belőlem, és beestem a célba. Kibaszott cefetül voltam és nem jól, de a telefonon megnéztem az eredményt... 3.59.34. Elbőgtem magam.
Tényleg nem tudom, hogy sikerült. Nyilván nem annyira lassultam le, mint amit éreztem. De fogalmam sincs, hogy nyomtam ki magamból. Csodálatos érzés.
A hazaút nem volt annyira fincsi, de most mindent le tudtam szarni. Az utóbbi 13 évben csak egyszer sikerült 4 órán belül kerülni, pedig elég sokszor próbáltam. Persze most sem adták ingyen.
SZÁMLÁLÓ 32724 km
