Lesz, ami lesz - Vasaloppet

Annyi élmény sűrűsödött egy napba, hogy muszáj súlyozni, különben szétfeszíti a kereteket.
A stressz már a verseny előtti éjszakán kezdődött és alig hagyott elaludni. Korán kellett kelni, annak ellenére, hogy a szállás viszonylag közel volt. A reggelbe még egy gyerekléc szerelés is bele kellett férjen, amit előző nap elgelejtettem. Emiatt aztán az egész még stresszesebb lett. Oly annyira, hogy a kapkodásban a telefonom a szálláson maradt. Mindennel együtt: a bilétával, amiért a lécem kaptam volna vissza a vaxolásból, a versenyt visszaigazoló dokumentummal és a Mora-Sälen buszjegyemmel. Azt tudtam, hogy vissza fordulni már nem tudok érte, így elengedtem a dolgot. Mondván lesz, ami lesz, legfeljebb hazastoppolok. Ez, a egész verenyem mottója is lehetne.
  Az utat már lezárták, mire oda értem, így egy extra, bő kilométeres sétát kellett beiktatnom. Pont, így teveztem... Kicsit magyarázkodi kellett a léc miatt, keresgélni, de aztán csak kiadták. Tévelygés a versenyközpontban, több ezred magammal. Egy idősebb úr, megkérdezte, milyen vaxot választottam a verseny napjára. Majdnem felröhogtem, mert eszembe jutott az alkalom, ahogy a neten böngészve rájöttem, hogy könyvtárnyi anyag van a vaxolásról és egyesek szerint ez kész tudomány. Én meg kiválasztottam a nem annyira hihetetlenül drága opciót, amit a verseny szervezői dobnak fel a lécre. Szóval bevallottam, fogalmam sincs. Itt valahogy megszakadt a dumcsi. Nem is volt baj, mert rohannaom kellett a toi toi-os sorba. Maradt még annyi idő hogy beálljak egy nyomba, fölcsatoljak és gyakorlatilag idultunk is.
Az első kilométer után jött a sokat emlegetett hegy. Lépésben baktattunk fölfelé. Közben igyekeztem szokni a havat alattam - bármily hülyén is hangzik - a szezonban először. Igyekeztem nem belegonodolni, mert ki is állhattam volna a sorból. Majd csak lesz valahogy. Fönt a hegyen kezdtem ráérezni valami mozgásformára. Örültem, hogy a léc jól csúszott, legyen is a többiekéhez bármilyen ódivatú. A nap is feljött idő közben, a hó is egész jó állapotban volt. Eltaláltam az öltözékem is, szóval jó érzéssel faltam a kilométereket. Mondjuk nagyon fura volt látni: 89, 88, 87...
Idővel jöttek a lejtők is. Ez normális hóviszonyok között a legviccesebb rész és itt jöhetne ki az előnye a több évtizedes lesikó múltamnak. Normális hóvszonyok között. Most viszont olvadt-fagyott napokon keresztül és a kevés havat rögtön lekotorták az elsők, így nekünk a tükörjég maradt. Bármennyire is ügyeskedtem egy kisebbet és egy közepesen nagyot estem. A kisebbet fenékre ülve, a másikat sikerült a könyökömre, igen pont arra, amit pár hete egy hasonó alkalommal intéztem el. Azóta sem jött még rendbe.
Az esések margójára: fura egy ilyen verseny, mert senki sem áll meg segíteni, hanem mindenki a jégen egyensúlyozva fohászkodik, hogy az előttem esesett egyén minél előbb tápászkodjon fel, mert sem megállni, sem kikerülni nem fogom tudni. Regeteg csúnya bukás volt. Vézrő fejek, törött botok, sok feladott verseny.
Mindenesetre ellestem egy trükköt, ami sokat segített az út további részén.
30 km és az esések után kezdtem elfogyni. Százasával hagytak le, így a soron következő frissítőpontnál extra szünetet és kalóriabevitelt iktattam be. Féltávig kellett várni, de nagyon megtérült. Újra emberként toltam tovább. Nézelődni, rácsodálkozni is maradt energia, élvezni a versenyt. Erőt adott, hogy tudtam, be fogom tudni fejezni. Hiszen már csak 42 van hátra, ismerős táv.
Aztán jött a fáradtság, vízhólyagok, szétesés. Félmaraton még mindig volt hátra. Utána hol jobban, hol rosszabbul, de beküzdöttem magam a célba. A nap már lement, de még nem volt teljesen sötét. Az én szintemen, talán sosem fog számítani mennyi idő alatt lett meg. Megvan és kész. Ez a lényeg!
SZÁMLÁLÓ 27835 km