Mivel leklkileg azt hiszem nem tudtam volna feldolgozni, hogy amikor egy év után összeszedem a bátorságomat hogy kimozduljak pár napra, végül sérülés miatt mégis le kell mondani az egészet, arra gondoltam, még mindig jobb ha legalább a felét lebotorkálom. Rosszul gondoltam.
Arról most nem is beszélek, hogy bőgve néztem a maratoni befutókat a busz ablakából amikor eljöttem: erre készültem egész nyáron, a kimerült idegrendszeremmel, a tönkrement, alig működő testemet megerőszakolva, ahelyett hogy döglöttem volna. Nem ez volt a fő baj.
Amitől rettegtem, már az első éjszaka a tuctuc, a váratlan zajok, a nem ideális környezet visszakapcsoltak valamit bennem, és visszarántottak a pokol legmélyebb bugyraiba. Azóta is működésképtelenül, a létező legsötétebb gondolatokkal birkózom azzal a pár dologgal amit még képes vagyok érezni: az extrém szorongással, a rettegéssel, és a teljes kétségbeeséssel kilátástalan és elviselhetetlen állapotommal kapcsolatban.
Ennyit nem ért meg, hogy életem legszánalmasabb idejével végigporoszkáljak 21 km-t. Legalább azt elmondhatom, hogy nem sérültem rá megint.
SZÁMLÁLÓ 36862 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése