Sun City

No hol is kezdjem?...
Már szerdán kiutaztunk Bécsbe akklimatizálódni és kulturálódni. Utólag kiderült, hogy ez nem volt egyértelműen jó ötlet, és tekintve állapotunkat jobban tettük volna, ha inkább nagy pihenést csapunk. Ráadásul plusz feszültségben teltek a napok, aggódva figyeltük az időjárásjelentést, és szépen lassan beletörődtünk, hogy rettenetes szívás lesz.
A verseny előtti nap változatosan telt, az apátia és a pánik váltogatták egymást feszes ritmusban. Még pénteken kimentünk rajtszámot átvenni, és megnéztük a vásárt is - a profi szervezés jót ígért.
Szombaton sokat gondolkozunk, hogy egyáltalán kimenjünk-e a tészta partyra, mert annyira fáradtak voltunk, végül szerencsére úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Odaérve kerestük a Patkányháznál (Rathaus) a nagy sátrat, de sehogy se találtuk. Több embert is megkérdeztünk, akik a Rathaus felé igazítottak minket. Körbejártuk, csak nem találtuk azt a nagy sátrat. Csak ekkor kezdett derengeni a dolog. Alig mertünk bemenni az őrök között, fel a piros szőnyeges lépcsőkön, és be a bécsi Rathaus hatalmas, csillogó-villogó báltermébe. Leesett az állunk. Ott eszegettek a futók, miközben egy vonósnégyes zenélt.
Furcsa gondolatok jártak a fejemben: lehetséges, hogy ezek a bécsiek nem eldugni akarják a versenyüket a saját lakóik elől, hanem... még büszkék is rá? Hogy megbecsülik aki elindul?
Lehet hogy futógecik itt nem is indulnak???
A verseny reggelén kissé szorongva indultunk. A metró is mókás volt, nyilván tömve futókkal (a vasárnapi rajton volt vagy 25000 induló), de valakinek eszébe jutott, hogy ha 2 percenként indítjuk a szerelvényeket, akkor mindenkit el tudunk majd vinni. Korábban már hallottuk, hogy a rajtnál a WC a szűk keresztmetszet, de még pont volt idő mindenre. Elbúcsúztunk, és megkerestük a saját rajthelyünket.
Bemelegíteni már se idő, se hely nem volt, beálltam és eddig sosem látott mozdulatokkal próbáltam nyújtani magam állva. Elég korán elrajtoltam (a PB alapján sorolták be a futókat), és a hatalmas hídon kezdetét vette a Kaland.
Az első 5 km eufórikusan telt, teljesen valószínűtlen volt az egész, főleg hogy mennyi néző van kint. Időnként el is érzékenyültem, annyira hiányzott, hogy végre valaki elküldjön az anyámba. Frissítés mindenhol, a kilométerek meg csak teltek. Aggodalmaim ellenére azt gondoltam, megpróbálom azt a tempót futni amit elterveztem, úgy sem tudok mit csinálni, ha fejreállok a melegtől. 16-nál adtam fel az időterveket, 27-nél már az életemet. De ne szaladjunk előre.
Nővérem 16-nál frissített, a lehető legjobbkor. 10-től 16-ig végig napon mentünk, 16-nál már éreztem, hogy nem esett jól. A kapott izotóniást kétségbeesetten gyömöszöltem magamba, kicsit lassítottam, hátha. De csak időt nyertem vele.
Féltáv napon, meleg, hiába frissítek, hiába zuhanyzok 2-3 km-enként. Nem tudom, hogyan érzékeltessem, mit művel velem a nap. Mint amikor Half Life-ozás közben arra leszel figyelmes, hogy valaki éppen lő, de nem látod, ki és honnan, csak annyit, hogy rohamosan fogy az életed.
23-24: már nem is kérdés, hogy baj lesz, csak az, hogy mikor. Próbálok zselét tuszkolni magamba, talán segít. De nem. 27-nél teljes összeomlás. Megálltam hugyozni, már úgyis mindegy. És rohamosan csökken a sebességem, míg végül már csak csoszogok. Azt sem tudom elképzelni, hogy ilyen állapotban egyáltalán be tudok-e érni. Megpróbálok nem gondolni semmire, csak menni valami egyenletes ritmusban, még ha lassan is. Ha nem a Prater árnyékos útján mennénk, nem bírnám. Egy örökkévalóság minden kilométer. 28, 29. Ekkor konstatálom, hogy lesz egy másfél km-es fordító a tűző napon. Majdnem elbőgöm magam. A nap ismét fejbebasz, nem gondoltam volna, hogy tovább tudok lassulni, de mintha csápokat eresztene belém, hogy kiszívjon minden csepp erőt. És ekkor átszakad valami, és jönnek a gondolatok. A készülés, a lefutott 1700 km, mind a semmiért. Nem tudom, miért és hogyan mentem tovább.
31-től részleges árnyék. Fogcsikorgatva próbálom összeszedni magam. Valami ritmusféleség kezd összeállni. Kóla a frissítőállomáson, ez nagyon jó. Egyik lépés a másik után. Ne gondoljunk előre túlságosan. Látom, hogy a szembejövőknek végig árnyék van, visszafele jobb lesz, legalább van mit várni. 33,5-nél fordulok, fél perc hideg zuhany a tarkóra. Sapka le, árnyák lesz, fúj a szél, maga a paradicsom. És azt veszem észre, hogy futok megint.
35-nél már tudom, hogy beérek. Az erőnléttel nincs gond, nem is tudom kifutni magam, mert ha a pulzusom megemelkedik, azonnal rosszul leszek. Folyamatos finomhangolás kell, hogy még éppen alatta maradjak. De kilométereken keresztül erdő és árnyék, ez megment.
Van még egy zselém, előrelátóan betolom. Ahányszor napra érek, le kell lassítanom, de ami telik tőlem, azt mind beletolom. Gyorsulok és előzök. 39-nél ismét város, ismét nap. Minden vizet magamra öntök, tocsogok teljesen, csak így lehet kibírni. 41-nél az Operaház mellett eszembe jut a Dózsa György úti aluljáró. Itt már majdnem olyan tempóval megyek, mint az elején. Fuck the heat! A hosszú célegyenes persze megtréfál, majdnem belehalok, de nem lassítok. Megigazítom a sapkám, és azért is ünneplek egy kicsit a célban.
Hazafelé büszkén viselem az érmet, és a rajtszámot. Az emberek mosolyognak, bólintanak, bravó. Nem vagyok futógeci, Futó vagyok, akiért az egész várost lezárták, akit sokezren biztattak, akinek a teljesítményét tudják értékelni. Jó lett volna, ha kevésbé küzdelmes, de nagyszerű élmény volt. Remélem lesz még ilyen. Irány a civilizáció.

SZÁMLÁLÓ 22006km