- Är du Zlatan?
- I'm sorry?
- Are you Zlatan?
- ???
- You look like Zlatan...
- Ööö... I don't know if that's good or bad...
- That's good!
- Ok, thanks!
A fenti párbeszéd úgy 28-nál egy frissítőállomáson hangzott el. Volt rá idő, nem siettem.
Tudom lassú a felfogásom, mostanáig tartott amíg sikerült megértenem, hogy a jelen gyógyszerek mellett ha a fejemre állok, akkor se fog jobban menni a futás. Plusz a nyár is abszurd szinten tönkretett. Valami most a verseny előtt helyrekattant az agyamban, és kivételesen reális elvárásokkal néztem szembe az újabb megmérettetéssel. Ezúttal a cél a túlélés és az egyszerű célba érkezés volt, semmi több.
Persze ez sem volt könnyű, a 3 évvel ezelőtti élményekből kiindulva ugyanis azt is sejtettem hogy az eddigi legnehezebb pálya vár rám amin valaha futottam ezt a távot.
A másik démon, a nyári idő most az egyszer úgy döntött, nem kínoz tovább. Hihetetlen mázlim volt: nem hittem a szememnek, ahogy a verseny reggelén begördültek a fellegek Uppsala egére, és eleredt az eső. Már a buszhoz menet eláztam, a rajt előtt csak szemerkélt, de mikor elindultunk, rákezdett rendesen.
Kb 100-an vágtunk neki a leghosszabb távnak Uppsala-tól 15 km-re a vadonban. Csodálatos természet, eső, mi kell még egy jó futáshoz?
Tudtam mi vár rám, így rögtön az elején totyogósra vettem a formát. Lent kellett tartanom a pulzust bármi áron, vagy rosszul leszek. Ezt nem könnyítette meg az első 10 km: fűcsomók, aljnövényzet, gyökerek, kövek - néha négykézláb a nagyobb sziklákon. Brutális szakasz lett belőle, 3 éve nem erre mentünk, akkor az eleje egész futható volt... Az első órában alig 9 km-t sikerült haladni, de még így is elégedett voltam magammal. A durvább részek persze csúsztak is mint atom, kitartóan esett közben - szerencsére előjött a régi tátrai rutin, és a sorstársaknál könnyebben haladtam az ugrabugra ösvényeken. Mikor kiértünk egy-egy futható, salakos útra, akkor persze elmentek mellettem, de beletörődtem hogy nagyon lassú vagyok.
Elképesztő tájakon mentünk, sajnos a figyelmem lekötötte hogy hova lépjek, de a feeling akkor is megvolt. Nagyon szeretek az elemekkel küzdeni, itt a sáros ösvényeken, derékig érő fűben, köveken, az esőben most bőven volt rá lehetőség.
Kedves családias verseny, a kilométertáblák inkább csak tréfának vannak kitéve, de az útvonal rendesen ki volt szalagozva, és a frissítés elsőrangú. Egyszer ugyan majdnem eltévedtem, de kis ténfergés után sikerült belőni a pályát. 23 körül találkoztam egy csapattal, akik alaposan megtoldották a távot és épp visszafele jöttek, de meglepően vidámak voltak (ez a jelenet Magyarországon egész máshogyan zajlott volna).
Viszonylag futható kavicsos-salakos szakaszok váltakoztak a viccesebb füves-köves-gyökeres részekkel, a legtechnikásabb részt szerencsére letudtuk az elején, de így is volt benne kihívás bőven. Az eső alábbhagyott, de mikor kezdtem volna száradni, mindig nyakon öntött egy újabb zápor. Kellett is, 20 fok felett volt és nagyon párás, eső nélkül komoly bajban lettem volna.
30-ig baj nélkül jutottam el, normál terepen akkor még tartottam a kb. 6.10-es tempót, de kezdtem fáradni. Edzéseken ugye alig futottam többet mint 3 óra, itt meg már 3 és fél órája toltam. Ahogy fáradtam, ment fel a pulzus, egyre lassabban kellett menjek hogy ne legyen baj. Fejben most valahogy sikerült feldolgozni, szokatlanul pozitívan éltem meg az egészet, ez segített legyőzni a fájdalmakat és egyéb kellemetlenségeket. Arra gondoltam, én ugyan nem tudok normálisan futni, de szintidőn belül simán teljesítek egy brutál maratont. Mások akik tudnak futni, nem teszik. Mindenki bekaphatja.
Nagyon sajgott mindenem, az ugrabugra szokatlan izomcsoportokat is megdolgoztatott, de valahogy mégis csak teltek a kilométerek nagyobb baj nélkül. A frissítőállomásokon adtak egy nagyszerű zselét is, az utolsó harmadban 3-at is benyomtam, kellett a cukor.
Lelkileg készültem az utolsó brutál szakaszra, amit szerencsére már ismertem. 38-40-ig egy kemény emelkedő ölkömnyi kövekkel beszórt "úton", majd lefelé egy sáros gyökeres-köves rémálom. Már nagyon lassan mentem, de a futómozgást nem adtam fel. Sikerült ez is. Az utolsó 2 már sima lesz, gondoltam.
Ekkor leszakadt az ég. Annyira esett, aminél jobban már nem tud. Alig láttam valamit, pillanatok alatt 5 cm-es vízben gázoltam, és röhögtem. Ilyen pazar frissítést igazán nem vártam a végére, szuper jól esett a zuhany. Az utolsó pár száz méteren bekanyarodtam a legeslegutolsó emelkedőre: két birkalegelő kerítése között egy szűk füves átjáróban zsombékokon kellett volna felugrálni: most lábszárközépig érő víz hömpölygött szembe velem. Csodálatos végszó volt ezen a totál extrém pályán: gázoltam, vigyorogtam, és igyekeztem nem gondolni rá hogy ez a víz honnan jön és mit hoz magával a birkalegelőről.
Igazi özönvízben értem be a célba, mindent kihajtottam magamból, bár egy perccel lassabb lett mint az eddigi leglassabb, de ezen a bő 43 km-es pályán azt hiszem nem lehet panaszom a 4.49-re.
Nem volt idő a szusszanásra, az eső elől mindenki a buszba menekült a sofőr nagy örömére. Ott aztán nyugodtan böngészhettem az eredménylistát, és kezdtem még elégedettebb lenni magammal. Abszolút 56. a 108-ból béta blokkolóval, az nem rossz, fiúk közt 46. a 82-ből. Összesen 15 embernek sikerült beférni 4 órán belülre. Azt hiszem kevés egyéni csúcs dőlt meg aznap.
Összességében egy jó élmény maradt meg, ekkora mázliról mint ez az eső több hetes nyári meleg után nem is mertem álmodni. Ekkora izomlázat utoljára szerintem pár Kinizsi után éreztem még nagyon rég, felállni csak kézzel kapaszkodva tudok, nem tart meg a lábam, de sebaj, megdolgoztam érte. Cartman-nel együtt felelhetem a híres kérdésre:
- Megérte Erik?
- Teljesen...
SZÁMLÁLÓ 35083km
