Jó, jó, tudom, 21 = 3 * 7. Sőt, ez volt az 51. versenyem ezen a távon, az is osztható 3-mal. Viszont 7 hónapja nem versenyeztem, és majdnem napra pontosan 13 éve futottam az első felest Szentendréről Kaszásdűlőig. És ha jobban belegondolok, éppen 17 perccel lett jobb a mai.
Nem csináltam nagy felhajtást, én magam sem éltem meg túl intenzíven előtte a készülést, de az igazság az, hogy ez egy nagy nap volt az életemben. Pár hónapja nem úgy nézett ki a dolog, hogy egyhamar rajthoz állok megint, bármilyen távon. Sok éve koptatom a cipőket, szerintem már valahol az egyenlítő felénél járhatok össz-kilométerben; és ezalatt volt részem jó pár sérülésben, kihagyásban, stb. Most is csak ezt mondhatom: jó felállni, és elkezdeni megint! Köszönöm, hogy ott voltatok, nagyon klassz volt, nagyon jól esett! BPR forever!
Bocs a lelkizésért, lássuk a tényeket.
A fizikai felkészülés jól sikerült az elmúlt hetekben, attól annyira nem tartottam. De valahogy most nem éreztem nagyon közelinek ezt a versenyt, paráztam kissé. A szakirodalom szerinti kalóriafeltöltés tegnap este két sörben merült ki, nem voltam éhes; de a ma reggeli dolgok szerencsére rendben voltak. Még az odavezető úton sem bírtam eldönteni, hogy mit csináljak: fussak egy biztonsági "jaj-úgyis-milyen-fáradt-vagyok-és-már-rég-nem-versenyeztem" tempót, vagy hajtsam szét magam. Jó, szinte látom, ahogy röhögtök, és igazatok van. Nyilván már akkor tudat alatt az utóbbit választottam, mikor eldöntöttem, hogy rövidben futok.
Rajt előtt kissé kómásan igyekeztem felfogni, hogy most mi is vár rám, kevés sikerrel. Örömmel láttam viszont, hogy többen is érkeztek mindenféle katonás cuccokban a Zrínyiről - ez általában azt szokta jelenteni, hogy lesz kit előzni a táv második felében... (Gonosz vagyok, de évek óta szórakoztat az a töretlen önbizalom, mellyel honvédőink képesek nekiállni erőpróbáknak; különösen a Kinizsin "verhetetlenek". Ma sem kellett tévednem.)
Amikor elrajtoltunk, rájöttem, hogy most már tényleg el kell dönteni, mit fogok csinálni. Természetesen a zúzós tempó mellett döntöttem. Sikerült valamit nagyon eltalálni, mert kitartott végig az iram, egyenletesen gyorsulva. Féltem, hogy elfutom, de jól esett az intenzív mozgás nagyon. Gondoltam, ha nagy gáz van, valahogy majd bevergődök úgyis. Nem volt melegem, nem kellett kiizzadni a lelkemet is - nem bántam meg az egy szál atlétát, bár a rajtnál kissé merész ötletnek tűnt.
Alig frissítettem, csak számoltam a kilométereket. Nem az az eufória-jellegű futás volt, de majdnem. Kb. 16-nál rájöttem, hogy nem csesztem el, és menni fog végig. Ismeritek ezt az érzést? Nem rossz. Egyetlen gondom az volt, hogy a szokatlan tempótól és valószínűleg a betontól mindkét lábszáram beállt, féltem, hogy ha rosszat lépek, görcsölni fog. De ezt is megúsztam.
Az utolsó kilométerek ezen a pályán általában rémálommá szoktak válni, különösen a hosszú és sunyi emelkedő a Népligetig; de most gond nélkül előztem végig, és az utolsó kilométerre is maradt még egy kis kraft. És végül: befutómosoly, könnyedén, csókokat dobálva beértem, még egy tiszteletkörre is futotta, majd a közönségnek még bemutattam egy-két forradalmian újszerű talajgyakorlatot is... De nem, nem ez történt... Homályosan azért érzékeltem, hogy ott vagytok, remélem nem mondtatok semmi fontosat, mert nem jött át; mégis - ne haragudjatok meg érte - a legvonzóbb az a 8 köbméteres konténer volt, amibe belekapaszkodhattam. Az is átfutott az agyamon, hogy én ezt most telehányom. Némi agonizálás és nyöszörgés után fura lábakon aztán sikerült beevickélni az épületbe, közben a "Nem hányunk, nem hányunk" mantrát mormolgattam, és ha megszédültem, mindig belekapaszkodtam valamibe. Örömmel éltem meg, hogy sikerült 100 %-osan kihajtanom magam, és egy teljesen hibátlan versenyt produkálni. Ennél többet ma semmilyen taktikával nem bírtam volna kihozni magamból, és ez nagyon király dolog. Ehhez képest a tényleges célidő (egy vállalható 1.36) már abszolút másodlagos.
Utána biz a sör is jól esett...
Idén még csinálni kéne valami ilyesmit!
SZÁMLÁLÓ 4484 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése