Hát megvolna a tizennegyedik is... Nem voltak nagy elvárásaim; az utóbbi bő egy hónap meg végképp nem a felkészülésről szólt, ebből nagy egyéni csúcsok nem is születhettek. De nem is ez volt a cél. Tény, hogy nyolcadszor indultam ezen a versenyen, és messze a leggyengébb időt most értem el, de végül is egyenletesen végignyomtam, széthajtottam magam, ami volt azt beleadtam, és ez lett belőle. Hát akkor most ennek örülök.
A reggel jól sikerült mindenféle szempontból: közlekedés, öltözés, evés, stb. A szokásosnál nyugodtabb is voltam, ki is aludtam magam rendesen. Nyújtogattam, M bátorított a reggeli álnok hidegben. Persze a jó öreg drNap már ott sunyított az égen: mint tudjuk, egy jó brutális napsütés elengedhetetlen kelléke a Budapest maratonoknak.
Azt hiszem, a rajtnál még egyáltalán nem fogtam fel, hogy már megint mire vállalkoztam, és hogy pár óra leforgása alatt milyen állapotba fogok kerülni. De szerencsére most tényleg nem futottam el az elejét, sőt, rögtön az első lépésekkel már sikerült felvenni azt a ritmust, ami gyakorlatilag végig jó volt. Az elejét nagyon élveztem: az új útvonal úgy 12 km-ig az eddigi legjobb. Szép, és nem utolsó sorban árnyékos helyeken futottunk. Jó is volt, mert a szép helyek, meg a megfelelő tempó igazi maratoni hangulatba ringatott: régen nem volt már, hogy ennyire csak a versenyre tudtam koncentrálni, és mélyen átélni azt. Hiába, nem szeretjük a nagy versenyeket, de maratoni távra azért mégiscsak ez az igazi!
Nagyon egyenletesen tartottam a 6 perc körüli ezreket, egy-két hallott-látott részidő is megerősített ebben. Igyekeztem okosan nyomni. Sven ekkor még mögöttem őrölte a kilométereket, ezek szerint most jobban figyelt az elején! :)
15 km-től a budai rakpart... Jaj. Tudtam, hogy itt dől el az egész. Igyekeztem a fal melletti árnyékot használni; állt a levegő, és pusztított a nap. Türelmesen fogtam vissza magam, mert még jól voltam, nem akartam elfutni. 16-nál nagyon megörültem aneronnak - meg Somának és Dömének a váltóhelyen. Azt hittem, már nem is fogom látni őket, mert a másik helyre emlékeztem, ahol sasoltam ezerrel, de persze nem láttam őket. Ez is jó volt.
A Margit-hídtól Dél-Budáig pokolian hosszú volt az út. Igyekeztem nem belegondolni, csak futni, egyenletesen, nem lelkizve. Jó erőben éreztem magam, bizakodtam. A bazi hosszú fordító ott a messzi délen viszont egyáltalán nem esett jól; szembe jöttek olyan fazonok, akik már 27-nél jártak, én meg kábé 20-nál. Az nem jó érzés, nem bizony, drágaságom! A fordulás után aztán már jobban tetszett a dolog, mert szembe most már olyan elcsigázott arcok jöttek, akik még nem tartottak még sehol, he-he...
22-nél elfutottam Svenék előtt; Gabi és Aliz lelkesen integettek, már nagyon várták Svent. Még visszafelé is láttam őket, akkor már 25-nél.
26 körül jött szembe a záróbusz. Még sosem láttam ilyet, de kifejezetten szar érzés volt. Jó, tudtam, hogy vagy 5-6 km-rel mögöttem jön, és csak akkor ér utol, ha eltöröm a lábam, de akkor sem volt olyan jó.
27-nél jöttek először a szokásos rossz gondolatok: általában belső párbeszéd formájában szoktak jelentkezni: "Ó, még nem vagyok fáradt!" "Biztos?" "Hát nem..." "És még azt is vedd figyelembe, hogy kurva sok van még hátra!" "Kösz, most már végre befoghatnád a pofádat..." Egy kicsit éhesnek is kezdtem érezni magam. De szerencsére M ott várt rám 28-nál, a ZP előtt, és gyorsan kisegített egy Kinder Bueno-val. M hatalmasat teljesített, lelkesen és önzetlenül támogatott mindennel, amivel csak lehetett. Azért egy maratont így végignyomni-végigutazni... hát az is nagy dolog! Ha jól számoltam, a csodálatos budapesti tömegközlekedést használva hatszor látott menet közben! Köszönöm, baby!
A kajától kicsit magamhoz tértem, de még sokalltam a hátralévő harmad-maratont. Nem volt különösebb problémám, de szerintem óvatosabb tempóban csoszogtam tova. 30-40-ig viszont nem volt annyira rettenetesen nagy gáz! Fogcsikorgatós volt, persze, és nehéz, de ha a kényelem érdekelt volna, akkor otthon néztem volna egy sör mellett a West Ham - Fulham meccset. Igyekeztem nem sokat lassulni, és élveztem, hogy nem vagyok szarul. Így utólag arra kellett volna felfigyelnem, hogy már nem kívántam enni-inni, csak mindig egy kis vizet. A Sportiroda kitett magáért, a végén már szinte 2 km-enként voltak a frissítőállomások. Egy kis energia viszont még jutott arra, hogy figyeltem a versenyt, az embereket. Ilyen hátul még nem futottam ezen a versenyen, és hát bizony, itt vannak a nagy harcok, és emberes teljesítmények!
A szurkolók csodálatosak voltak, mint mindig. Jó, ironozáltam. A két kedvencem: az egyik csökkent értelmű úgy 36-nál kiabált be az elcsigázott hősöknek: "Hajrá magyarok!" Hát, szegénykém, azt hiszem, nem értette egészen kristálytisztán ezt a nem túl bonyolult dolgot... Sajnos már nem volt nyálam, amivel leköpjem, hát futottam tovább, a fejemet rázva. A másik kedvencem a bölcsész csaj: úgy 33-nál (egyébként tényleg a bölcsészkar régi épületénél) ott ült az út mellett a kőpárkányon, szemben a Gellértheggyel, háttal a versenynek, és olvasott. Ettől a hp-től szívesen bocsánatot kértem volna, ha időm engedi, mert hogy ilyen zajosan itt kocogunk, és nem lehet tőlünk tisztességesen olvasni. Szóval hazánkfiai ismét kitettek magukért. Sebaj, a külföldiek megcsinálták azért a hangulatot!
És itt történt, hogy a pesti rakparton észak felé beért Sven, könnyedén integetett, és ellépett tőlem. Én sem csináltam rosszul a második felében (pontos adatok majd később), de ez a könnyedség irigylésre méltó volt!
Elég sok embert előztem, és helyenként még élveztem is ezt a szakaszt, bár lassultam. Az élvezet 40,5 km-ig tartott. Ekkor az útvonal legnagyobb szivatása közben voltam: a Kós Károly sétány oda-vissza. Na ez nagyon durva volt lelkileg. A szervezetem is itt mondta be az unalmast. Villámgyorsan jelentkező hányinger, oldalszúrás, gyomorgörcs. Ezt az utolsó kilométert elneveztem Hánycinak. Egészen le kellett lassítanom, csak hogy ne hányjak. Ez igazságtalanság volt! Addig szépen spóroltam, beosztottam, de a legeslegutolsó kilométerben csak fejbecsapott a kalapácsos... Úgyhogy nem volt fickós, könnyed, csókdobálós célbaérés, hanem szánalmas vánszorgás. Kár, mert anyu is kijött, M szülei is, tök jó volt persze így is, de most inkább azzal voltam elfoglalva, hogy hova hányjak. Sajnos szó szerint. Ráadásul mindenütt emberek voltak; ahogy ráhajoltam a korlátra, szemben velem lelkesen figyeltek. A kezem meg a pofám is zsibbadt, vacogtam mint állat - hát nem lehettem szép látvány... (Nem mint ha amúgy igen.)
Aztán hamar magamhoz tértem teljesen, nem volt semmi gond. Tisztességgel végigcsináltam, és ez számít. Utána még egy jó sör is beficcent M-mel, anyuval, Svennel és aneronnal. Az a jó kis Pilsner...
Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikeredett a beszámoló, de talán ebből is kiderül, hogy nagy élmény volt, nagyobb, mint amire számítottam. Jó volt, hogy ott voltatok! Jó dolog ez a maraton! Meg persze a világ legnagyobb baromsága is...
Hát, ez volt a tizennegyedik nem olyan rövid története.
SZÁMLÁLÓ 2024 km
:) A 2000 is az enyém! Bi-bi-bí!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése