Try running in my shoes part II

...avagy még egy 4.48-nak is lehet örülni.
Amatőr módon későn értünk a helyszínre, ki akartuk hagyni a PeCsába való elkirándulást, de végül nem lehetett. Rohantunk, mint az állat, végül sikerült mindent elintézni, és a rajthoz is odaérni. Zsófi rajtja negyed órával az enyém után indult, ugyanonnan.
Mostanában gyakran esik meg velem: a rajtnál nem éreztem semmit; az oké, hogy elég eszelős dologba vágtam bele, de se félelem, se izgatottság nem volt bennem. Az agyam viszont tiszta volt, és tudtam, hogy az első perctől nagyon kell figyelnem, mert elég nagy gáz is lehet ebből a kis futkosásból. A derekam állapota maraton futás helyett inkább ágyban fekvést követelt volna, a vérnyomás-anyagcsere-koleszterin-ájulás-cukor-depresszió-alvászavar együttest pedig csak úgy-ahogy sikerül kordában tartani, de talán éppen ezért lelkileg nagyon kellett egy igazi reset-elős sikerélmény. Természetesen, hogy ne legyen túl egyszerű, legnagyobb ellenségemmel, a dögmeleggel is meg kellett küzdeni. Ezért választottam a fenti címet is: ha valakinek kedve támadna megmosolyogni a kis 4.48-amat, én válaszként még nagyobbat mosolygok.
Az időeredmény abszolút nem érdekelt; se órám nem volt, se nem érdeklődtem menet közben. Így aztán lehetett igazán lassan kezdeni; az első pár fordítónál még a záróbuszt is láttam. Próbáltam azt játszani, hogy ha éreztem a pulzust kicsit feljebb kúszni (ez nálam enyhe rosszulléttel is szokott járni, tehát észre veszem), azonnal lassítok, amíg helyreáll a rendszer. Ezt eleinte nem kellett gyakran csinálni, a vége felé annál inkább.
A naptól rettegtem; kerestem az árnyékos helyeket, szerencsére az első 10-15 km-en volt ilyen. 16-nál jöttek először a kétségek, ezen még hamar túllendültem még lassabb, még könnyedebb futással.
Minden frissítőállomásnál ittam bőven, locsoltam magam, egy-egy banán is jól esett; egy Gatorade-et is szorongattam, ami bár meleg volt, de jó szolgálatot tett.
20-32-ig jött a tűző nap; itt már nem lehetett mit tenni. Még több ivás és locsolás, és "hoping for the best". A mentők egyre gyakrabban jöttek-mentek, ami mondjuk várható ilyen időben.
A féltáv után, bár tartottam némi erődemonstrációt és nem rövidítettem le olyan kanyarokat, amiket az egész mezőny levágott, jött egy gödör. Nem tudom, hogy múlt el, biztos nem attól, hogy megcsodáltam az ablakomat a Science Park felső emeletén... Rohadt meleg volt, és kezdtem azt hinni, hogy ez a verseny ennyi volt. De Csubi valahonnan szerzett még egy aksit, benne egy kis tartalék energiával, és jól ráadta. 25-26-nál volt egy nagyon csúnya fordító a Boráros térig és vissza úgy, hogy még előttünk állt az egész pesti rakpart rekkenő hőségben, felfelé az Árpád-hídig. Megcsináltam, bár ezen a szakaszon nagyon sokan álltak meg. 28-ig bírtam valahogy, aztán megzuhantam, de tudtam, hogy 29 után Zsófi ott vár, mint titkos fegyver. Lassítottam, és mentem tovább.
Az egyéni frissítő életmentő volt, 5 másodperc alatt betoltam fél liter Isostar-t, és felszerelkeztem egy újabb Gatorade-del. Viszont a pici megállás is majdnem sok volt a derekamnak, alig tudtam újraindulni; úgy nyilallott, hogy azt hittem, itt a baj. Totyogtam egy kicsit, minél lazábban, és ezt is leráztam.
30-nál azt hittem, nem látok jól: a frissítőállomáson egy kislány állt, nagy slaggal... Nem is értem, miért nem vette igénybe senki a szervezők legjobb szolgáltatását, én biz tetőtől talpig tusoltam, és nem zavart a következő km cuppogása sem. Itt értem el azt a határt, amit edzésen nyomtam, de a zuhany után már tudtam, hogy a Margitsziget meg lesz, és ott már árnyék van. Ezen a szakaszon komolyabban lassultam, de azért itt sem sétáltam bele, pedig az Árpád-hídra fel kellett kapaszkodni.
A Sziget felüdülés volt; erőre kaptam az árnyékban, és itt már sejtettem, hogy meglesz. Zsófi várt rám 36-nál, onnan meg csak beérek. A vártnál kevésbé szenvedős rész lett ez a 33-35 km, persze nem kellett tartanom a tempót, bármikor belassítottam, amikor csak kellett.
A második egyéni frissítőm után pedig már nem is volt olyan nehéz. A Nyugati felüljárótól sosem tartottam, nem volt gond; és helyenként azon kaptam magam, hogy gyorsabban megyek, mint 10 km-rel azelőtt. Az erő innen már kitartott a végéig, az utolsó 2 km-t még valahogy meg is húztam, és a szokásosnál jobb állapotban beértem (nem akartak hozzám mentőt hívni). Utána viszont azzal szembesültem, hogy futni jobb, mint leülni; jó félórás kínlódás következett a füvön, hogy a derekamnak megfelelő testhelyzetet találjak. Nem sikerült.
Mindegy, boldog voltam, hogy jó 3 és fél év után megint teljes maratont futottam, a tizennyolcadikat.

...És az árnyoldal:
Már odafelé szembetűnő volt, hogy mi a különbség egy támogatott illetve egy megtűrt esemény között: tömött, véletlenül sem kisegített metrók, külön erre az esetre tömegesen felsorakozott BKV ellenőrök, stb. Érdekes olvasni közben a BKV igazgatójának szép szavait a verseny programfüzetében(!). A java persze csak eztán következett; a szokásos anyázáson túl (le is köptem közben valakit 38-nál, egy autóban ülve gyűlölködött a dugóban), a színfalak mögött Zsófi két frissítés közben még durvább dolgoknak lehetett tanúja. Összeverekedő, üvöltöző, egymásnak beszólogató emberek, akiket csak a futók iránti penetráns, zsigeri gyűlölet tart össze ideig-óráig. Mintha nem is egy világszínvonalú rendezvény zajlana közben a szemük előtt. Sikerült jól prezentálni, hogy ez a város sok egyéb mellett erre sem alkalmas. Hogy honfitársainkban milyen érzelmeket vált ki az, ha valaki - velük ellentétben - csinál valamit, esetleg hónapokat készült rá és éppen teljesítőképességének határain küzd, az ijesztő és döbbenetes. Srácok, ne gyertek haza.