Egész jó ötlet fel is készülni a versenyre, és nem csak indulni.
Ijesztő felvezetés után (tegnap is akadt egy kis gond az idegrendszeremmel, a járással és a visszajutással a szállásra) a tészta party a bécsi Rathaus dísztermében már elég jól esett, és a reggeli tollászkodás nehéz műfaját is megoldottam, kevés hibával (ideális esetben először jön ragtapasz, és csak utána toljuk a vazelint, különben a tapasz nem fog tapadni). Korán értem ki, kicsit aggódtam is mert volt kb 8 fok, én meg egy szál pöcsben. Reggel szerencsére volt annyi eszem, hogy előre gondoljak erre is: ZsóFIKA beáldozta kedvenc vastag harisnyáját, szétszabdalta, a maradványokat a karomra húztam, így rendben átvészeltem a hajnali fagyot is. Elvonultam a rajt melletti parkba, ahol ideális körülmények között alaposan és nyugodtan tudtam nyújtani és egyéb dolgokat intézni.
A rajt előtti perceket az órám indításával töltöttem, szegénykém nem nagyon talált műholdat, végül kénytelen voltam elindítani úgy ahogy volt, remélve, hogy majd csak összeszedi magát.
Szép volt a rajt, azonnal beálltam egy gyors de nyugodt tempóra, ami még könnyedén ment. Éreztem a lábban a bugit, jól sikerült a rápihenés. Az első részidők láttán kellemesen meglepődtem, igen szép iram, de mivel rendkívül könnyedén, jólesően tudtam tartani, nem fogtam vissza magam, bár volt benne kockázat bőven. Nem volt könnyű a helyzetem, egyfelől emberi roncs vagyok, aki egyik pillanatról a másikra magatehetetlenül rogy össze, másfelől viszont ott volt a lábamban egy minőségi maratoni felkészülés. Milyen taktikát válasszak?
A túlgondolás helyett teljesen az érzéseimre hagyatkoztam. Ha ilyen könnyedén megy ez a tempó, akkor nosza, próbáljuk meg. De azt megfogadtam, hogy erőlködni nem fogok azért, hogy megtartsam, ha kényelmetlenné válik, akkor lassítok.
A hetedik km-en megláttam egy gyönyörű bokrot. Ritkán látni ilyen szép példányt. Meg is néztem egy kicsit alaposabban, közelről. (Gondoltam, zárjuk rövidre a jól ismert "most akkor ténylek kell pisilni, vagy csak azt gondolom, hogy kell?" dilemmát, a táv hátralevő részén már nem kívántam ezzel a kérdéssel foglalkozni.)
Az útvonalat már jól ismertem, ez sokat számít ilyenkor. Még arra is emlékeztem, hol fognak támadni a tébolyult Jézus futóklub tagjai, gitárokkal és kappanhangokkal felfegyverkezve. Nyomták is az a-moll-C-dúr-G-dúrt rendesen. Ijesztő, de egyben gyorsabb haladásra is ösztökéltek, ez kétségtelen.
Emlékszem a.gigantikus rózsaszín nyúlra az Operaház mellett. A 11-16-ig terjedő szakasz óvatosságra intett, tavaly itt túltoltam kissé, ami később megbosszulta magát. Most vigyáztam, nehogy elfussam, és örömmel láttam, hogy nem is nagyon lassultam.
A Mariahilferstrassén a villamosok nem jártak, a digitális kijelzőn a végállomás helyén csak ennyi: Marathon.
Féltáv, tökéletes állapotban. Itt már tudtam, hogy ha nem baszom el, kiváló futás lehet belőle. ZsóFIKA frissített, óramű pontossággal ott volt mindenhol, ahol kellett. Néha azon gondolkoztam, lehet hogy több van belőle, fogalmam sincs hogy ért át mindig a következő pontra.
A nagyszerű részidő (1.51-en belüli feles) felszabadítóan hatott rám. Nem kezdtem vadulni, a pár gyorsabb kilométer inkább a lejtős szakaszok miatt csúszott be. 25 és 30 között inkább visszavettem, azt éreztem, hogy nem kell sietnem, mindenképp meglesz egy jó idő. Zselé, frissítés, nézelődés, és megemlékezés a tavalyi összeomlásról ezen a szakaszon.
A felkészülés nagyszerűen sikerült, 30-hoz még mindig elég fickósan érkeztem, ismét extra különbejáratú frissítőállomásom is volt a tavalyi halálkanyarban.
30 után döntés előtt álltam: vagy biztonsági játékkal beosonok a célba, vagy felveszem a kesztyűt, és megpróbálok nagyobbat durrantani. Nehéz fordító következett, az első megingás ideje, de - nyilván nem lepődtök meg - a második lehetőség mellett döntöttem, és minimálisan még fokozni is tudtam a tempót. 35-nél még mindig épkézláb állapotban búcsút intettem ZsóFIKÁnak, és egy rendkívül felrázott kólával a kezemben nekivágtam az utolsó 7-nek. Sejtettem hogy nem lesz könnyű menet, de azon kívül hogy fáradtam, és macskásodtak az izmaim, más bajom nem volt, a rosszullét elkerült. "Csak" magammal kellett megküzdenem - nos, pontosan ezért jöttem, és nem adtam olcsón a bőröm. 38-nál kezdett komolyra fordulni a dolog, igazi harc kezdődött, hogy furcsán mozgó végtagjaim fölött megőrizzem a kontrollt. És csak azért sem lassítottam. Kicsit féloldalas zombimozgással toltam tovább (a jobb vádlim bánta). Nem estem kétségbe, már nem lehetett elrontani innen, csak végig kellett tolni a maradékot.
Az utolsó két kilométeren lehet hogy össze tudtam volna kaparni egy utolsó utáni hajrát, de tőlem szokatlan módon valami könnyed öröm jött rám, és azt gondoltam: minek? Ez már sokkal jobb, mint remélni mertem volna. Úgyhogy szépen egyenletesen bekocogtam, különösebb hűhó nélkül (na jó, elismerem, az utolsó 195 méteren még rátettem egy kicsit, hogy meglegyen a 3.44-en belüli idő, de ez már csak hab volt a tortán). Kissé sántikálva, de különösebb gond nélkül sétáltam ki.
12 éve nem futottam ennél jobbat, előtte is csak négyszer. Nagyon fontos élményt gyűjtöttem ma be.
42.195 km 3.43
SZÁMLÁLÓ 24843 km
Szuper vagy! Megérdemelted ezt az élményt, eredményt!
VálaszTörlés