Amikor azt írom, hogy a határon mozgok és alig bírom a napjaimat, akkor az azt jelenti, hogy TÉNYLEG a határon mozgok.
Ezt úgy mondom, hogy két hete a 40. kiliméternél nem voltam hajlandó lassítani. Akkor nem mozogtam a határon. A maraton vége piknik ahhoz az erőfeszítéshez képest, amit egy átlagos munkanap jelent itt az introvertált pokolban.
Bármi ami a 3 óra tömegközlekedésen és 8 órányi irodai örömökön túl van az életemben, megoldhatatlan nehézség jelen pillanatban. Ha egy minimális kis extra is adódik, ami elvesz a pihenőidőből, elrontja az alvást, vagy érzelmileg megrángat, kártyavárként dönti össze az egész épületet.
A négy napos hosszú hétvége "pihenése" arra volt elég, hogy az első munkanapot valahogy átvészeljem. Aztán jön a munkaképtelenség, a lelassult agyam rángatása, egyre hosszabbodó kirándulások a munkahelyi WC-be, hogy 10-15 percnyi csendet szerezzek magamnak.
Ma már nem bírtam bemenni dolgozni.
Hajnalban keltem, értéktelen alvás után kibotorkáltam, és megkergettem a pánikot. Nem csillapodott. A gondolat, hogy 3+8 órán keresztül emberek lesznek körülöttem, nincs menekvés, görcsbe rántotta a gyomrom. Hazaérve letusoltam, hajat mostam, megreggeliztem, majd beláttam, hogy nem fog menni. Ha pisztolyt szorítanak a fejemhez, akkor sem tudok kimenni és felszállni a hévre, az irodáról nem is beszélve. Úgyhogy szabit vettem ki mára.
A röhej az, hogy nagyon klassz kis edzés volt a mai, egészen alacsony pulzussal, könnyedén haladtam, minden szép volt, őzike is, szarvas is. Egy hajnali edzésre összeszedni magam, az megy, egy metróra felszállni sokkal nehezebb.
Nem tudom, mi lesz.
10.1 km 0.54
SZÁMLÁLÓ 24975 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése