Sokszor írtam gödörről, nehézségről, irtózatos, hiábavaló küzdelmekről, mélypont mélypontot követett. De az igazi még hátra volt. Ma ezt is megtapasztaltam.
Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy 22 éves pályafutásom abszolút mélypontjához ma végre elérkeztem. Ez után az élmény után kisebb csoda lesz, ha valaha még egyszer futócipőt húzok.
Pár hét alatt a szervezetem teljesen leépült. Két év elmondhatatlan munkájával és szenvedésével felszedett izmaim csontig fogytak. Elkorcsosult tüdőm dupla zihálásom dacára semmi levegőt nem hasznosít. Nyugalmi pulzusom induláskor a szokásos 70 helyett 111.
Derékfájásom olyan méreteket öltött, hogy most már minden éjjel többször ébredek fel rá, és hosszú másodpercekbe telik, amíg át tudok fordulni a másik oldalra. A pihenés hatására piri nem hogy meggyógyult volna, most már a másik oldalon is jelentkezik. Hátamban a görcsök ez alatt a pár hét alatt úgy beálltak, hogy levegőt nehezen veszek.
Amikor megláttam, hogy maximális erőfeszítésem az összeesés és teljes kimerültség határán 7 perces ezreket jelent, az utóbbi két év 5000 lefutott kilométere után, majdnem elbőgtem magam, bár már jó ideje agyam védekezésként kívülről szemléli az életemet, mint egy filmet.
Igen, új gyógyszer is van, új próbálkozás, meg minden, de komolyan foglalkoztat a kérdés, hogy ennyi tömény szenvedés, ennyi elvesztegetett év után van-e még értelme gyógyulásról beszélni.
Tudtam, hogy az életemért futok, persze, és tudtam, milyen következményei lesznek, ha egyszer leállok. Íme.
SZÁMLÁLÓ 26524 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése