5. nap, avagy a búcsú

Sokat vacilláltam, mi is legyen az utolsó túra, végül a Koprovsky csúcsra esett a választásom, de körbe akartam megcsinálni kedvenc völgyemmel együtt. A hajnali vonaton konstatáltam, hogy éppen nem esik, és villámgyorsan megváltoztattam az irányt ellenkezőre, és leszálltam a Poprádi-tó megállóban. Arra gondoltam ugyanis, hogy ha esetleg még pár órát kitart az esőszünet, akkor innen gyorsabban felérek, lefelé meg kevésbé kellemetlen ázni. A hét talán legjobb döntése volt: percre pontosan a tetőig várt, aztán rázendített. Viszont addig olyan látványokban és színekben volt részem, amiben idén még nem. Íme:

Útban a Hincói-tó felé

Még mindig útban a Hincói-tó felé, nem megy az ám magától! Háttérben a Rysy

Pózol az ürge

Pózol a zerge

Úgy nézzétek, hogy 20 hektár, 57 m mély, és max. 8°-os

Rájöttem, hogy ahányszor erre járok, mindig pont ugyaninnen csinálok egy ugyanilyen képet

A hágó tetején aztán jött a felhő meg a szél, a tetőn az eső. Elindultam a völgyemben lefelé, és egyre vizesebben nem tudtam nem észrevenni, hogy csúszkálok, mint az állat. De vajon miért? Hiszen eddig is esett, ugyanilyen úton, ugyanilyen köveken, ugyanilyen fáradtan evickéltem eddig is. Aztán rájöttem: csak az lehet, hogy ma csúszós eső esik! Ez megnyugtatott.
Kicsit lejjebb aztán nyomra bukkantam:


És persze nemsokára már a srácok is ott mormogtak, az egyiket sikerült lencsevégre kapni:


Lefelé csúszkálva találtam egy jólnevelt patakot is. Onnan lehet tudni, hogy egy patak jólnevelt, hogy csak a jelzett úton halad, és arról nem tér le. Mondanom sem kell, a csúszkálásnak ez nem tett túl jót, cserébe viszont helyenként bokáig gázolhattam a vízben. Ekkor azonban már olyan vizes voltam, hogy azt hittem, nincs vesztenivalóm. Tévedtem. Hosszú séta várt még rám a Csorba-tóig (összesen a mai volt vagy 40 km, 1400 szinttel), többek között át kellett vágnom egy-két alaposan benőtt mezőn. Esőben. Nagyon vizes növények között. Olyan érzés volt, mintha derékig merültem volna egy jó hideg tóba, és a hatása is kb. ugyanaz... A következő kilométeren vagy nyolcszor álltam meg zoknit csavarni, aztán megint újra megszívta magát, akkor újra csavarás. Ez jó végszó volt igazán, a hegyek is jól szórakoztak, én is. Amit lehetett, azt kihoztam ebből a hétből, a sérülés elkerült, összehoztam vagy 150 km-t, és vagy 9000 m szintet. "Megindító mérkőzés volt."

Good-bye