Utolsókból lesznek a negyvenhetedikek

Hát, ez megvolna... Méltóképpen sikerült megünnepelni a 100-adikat. Nem tudom, volt-e nehezebb versenyem, de a teljesítés magabiztosnak mondható.
Néhány szó a szervezésről: mindenki kapott verseny után enni, névre szóló rajtszám, a befutókép és nettó idős listák már fenn a neten. A kilométertáblák is pontosak voltak, igaz, csak 42 km-enként voltak kirakva. Aki hegyimaratonra jelentkezik az ne panaszkodjék. A frissítés nem volt rossz. De ilyen útvonalat kitalálni...
Sikerült időben odaérni, és elintézni a dolgainkat. Valamilyen megfontolásból az előnevezettek sora kb. 4-szer olyan hosszú volt, mint a helyszínieké, de sebaj. Együtt rajtolt mindenki, kissé nagy volt a tömeg, eléggé hátra álltunk a szokásos önbizalommal, úgyhogy az első 2 km-n nem nagyon lehetett haladni. Igen óvatos tempóra álltam rá felfelé: hogy igazából ez mennyire volt óvatos, azt abból láttam, hogy úgy 5 km-nél, mikor már mindenki más elkanyarordott, és csak a maratonisták maradtak, hátranéztem, és magam mögött egy bringást láttam, és egy villogó rendőrautót! Mivel mostanában nem követtem el semmit, csak arra következtethettem, hogy én vagyok az utolsó. Hát, vicces érzés volt. Nem feltétlenül kellemes. Kicsit zavart a tempóválasztásnál is; ha az ember utolsó, akkor csak meghúzza egy kicsit. Persze jöttek az aggályok is: tényleg ilyen béna volnék, vagy ilyen szuper mezőnnyel hozott össze a végzet? Hideg fejjel persze tudtam, hogy én tudom tartani ezt a tempót végig, többek meg majd biztosan nem.
Hát így elmélkedtem magamban, kissé sötéten látva a dolgokat; meg marha egyedül éreztem magam ott a mezőny végén. Ezt a dramaturgiailag kellemes pontot választotta az ég, hogy leszakadjon. Rohadt nagy esőt hozott össze nekem mára is DrS... Tényleg csak esőben szeret versenyezni!
Abból a szempontból nem bántam, hogy nem volt túl meleg, és a biciklista is eltisztult mögülem. Úgy látszik, nem vízibiciklije volt... Én csak örültem neki, és nyugodtabban futottam, közel s távol senki. A rendőrautó már korábban lemaradt; ezen a kis mellékúton nem tudott volna feljönni. Gyönyörű természeti jelenségek vettek körül, az eső is szép volt, mintha dzsungelben futottam volna, olyan zöld volt minden, a felhők jöttek-mentek a csúcsok között.
Szakadt az eső, a trikómnak már komoly súlya volt. De előbb-utóbb elérkezett az a pillanat, amikor már sehogyan sem tudtam volna vizesebb lenni, és onnantól kezdve már nem zavart egyáltalán.
Közben persze végig felfelé... Tényleg 20 km emelkedő. Aztán úgy 17-nél (csak találgatok; csak pár helyen tudták megmondani, hol tartunk, de ezek nem leptek meg, csak megerősítették azt, amit a belső órám súgott) egyszer csak megláttam magam előtt két futót. Már bele-belesétáltak, ami persze nem csoda. Elég hamar elhagytam őket, aztán jöttek még hárman. Ekkor már tudtam, hogy jól csinálom: nem voltam rendkívül fáradt, az elszántság is megvolt, és itt már láttam, hogy igazam volt a lassabb kezdéssel! Azt mondogattam magamban, hogy ha végig emelkedik, akkor is lefutom! Nagyon koncentráltam az első perctől az utolsóig. Azt akartam, hogy a 100-adik emlékezetes és ünnepélyes legyen, és nem akartam vánszorogva beérni. Ma nem!
Csoda: egyszer csak elfogyott az emelkedő. Bánkútra fordultunk, már 900 méter fölött, csodálatos kilátás volt egy-egy kanyarban. Az eső is permetté változott, majd elállt. Kezdett megjönni az önbizalmam. De ekkor kezdődött a lefelé menet, új útvonalon. Eszelős szívás volt. Két évvel ezelőtt szép, nyugis, lankás betonúton futottunk vissza, kímélő üzemmódban. Lehetett gyorsulni is. Most viszont sáros, dzsuvás, pocsolyás, köves, csúszós retken... Ilyen terepen még 20-at lefutni! Kissé berittyentettem, nem tagadom. Arról nem is szólva, hogy bár alapjában véve lefelé mentünk, de attól még dimbes-dombos terepen, egy csomó vicces emelkedővel, aztán megint meredeken lefelé... Kerülgettük a köveket, pocsolyákat. Kis, sáros tarajokon egyensúlyoztunk, hogy kikerüljük a nagyobb pocsolyákat. Vagy éppen bokáig sárban csúszkáltunk a híg latyakban. Csoda, hogy megúsztam zakó nélkül: szerencsére volt már ilyesmiben rutinom itthon a János-hegyről, meg teljesítménytúrákról extrém időben. Mondanom sem kell, a friss felhőszakadás sem tett jót a pályának. Ráadásul a felfelé futáshoz szokott, elmerevedett, kihűlt, elázott térdem élénken tiltakozott a lefelé ellen. Nagyon szúrt, és innen már végig gyötört. Mit mondjak, nem volt könnyű így downhill-zergézni.
Ráadásul arra is figyelni kellett, hogy mikor merre. Ki volt szalagozva meg nyilazva, és sok ázott segítő is irányított minket, de azért el lehetett tévedni. Szerencsére nem voltam teljesen kész, tudtam figyelni. És persze a túrákról is ismerős volt ez a helyzet.
Szóval ez volt lefelé. Rögtön az elején elhagytam még vagy 4 embert; nem futottam éppen gyorsan, de megfogadtam, hogy ha beledöglök is, de végigFUTOM a 100-adikat, és nem sétálok bele! És így is lett, a frissítőpontoknál sem álltam meg, futás közben nyomtam magamba a kaját. Szerencsére az óvatos tempó nem nyomta fel a pulzusomat nagyon, és a végéig tudtam enni. Éreztem, hogy szükségem lesz rá, hogy nagyon hosszú verseny lesz. A féltávnál 4.40-et jósoltam magamnak, ha minden jól megy. Hát elég jól tippeltem, óra nélkül... Furcsa, hogy se órám nem volt, se táblák, és mégis, egy-két infó alapján tök pontosan tudtam, hol tarthatok.
Igyekeztem eggyé válni a tereppel, a tempót a domborzati viszonyokhoz igazítani. Nem szenvedni, tartalékolni. Koncentráltam, figyeltem. És bejött: az utolsó kilométerekre még egy kis lendület is maradt, nagyon éreztem, hogy 3 hete lefutottam az egész távot síkon, a szervezetem emlékezett még rá. Ekkor már semmi gondom nem volt. Az utolsó kb. 10-et még jobban is élveztem, mint az előzőt. Még itt is előztem vagy 2-3 embert.
Úgy 33-nál volt egy frissítő, kérdeztem hány km. A csaj mondta, hogy nem tudja, úgy 5-10 km lehet hátra. Hát ilyen információkkal kellett futnunk. Embert próbáló verseny! Mindenki előtt le a kalappal, aki megcsinálta. 1 ember adta fel, de ő eltévedt. Láttam, amint visszafelé jön a félmaraton pályájáról, aztán elviharzott, de pár km után jött visszafelé rajtszám nélkül. Gondolom elege lett belőle.
Az utolsó legendás emelkedő - aneron, ugye még emlékszel rá - váratlanul gond nélkül megvolt! M ott várt tám az aljában, és kocogott velem felfelé. Itt is elhagytam még valakit. Próbáltuk buzdítani, de inkább sétált. Viszonylag értelmes tempóban felkocogtam, aztán egy kis hajrá, és 100-adszor is célbaértem. Hát, furcsa érzés volt, mi tagadás...
Jól voltam, ettem, elindultunk. Nehéz útvonal volt, úgy látszott, a jó öreg kalapácsos ember is eltévedt, mert már csak hazafelé talált rám. A vonaton már szarul voltam, de M hazatámogatott. Rettenetesen fájt a fejem. Már futás közben is éreztem. Itthon róka koma fogadott minket. De egy fél óra alvás után már este is rendben voltam, de a beszámolóíráshoz még igencsak fáradt.
Ez most azt mondom, nehezebb volt, mint egy Kinizsi. Szép ünnep volt!
Köszönöm, M, hogy ott voltál! És persze nagyon gratulálok! Hogy mihez? Hát azt majd tőle tudjátok meg!
A verseny közben úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a nicknevemet. Úgyhogy ezentúl hívjatok Lorettának! Illetve nem, hanem... nézzétek meg.

SZÁMLÁLÓ: 1259 km